Most
olyan dologról szeretnék írni, amiben biztos ti is beleestetek vagy ha azon
szerencsések közé tartoztok, akik nem akkor lehet, hogy akad olyan ember a környezettetekben,
akivel ez megtörtént.
Mélypont
vagy depresszió.
Ilyen
esetekben én hajlamos vagyok a világot fekete-fehéren látni. Mintha a színek
egyszerre elvesztek volna. Rossz kimenni az emberek közé, akik sokszor ilyenkor
tudnak megtalálni a leghülyébb kérdéseikkel. Ez nem az ő hibájuk. Nem láthatják
azt a háborút, amit önmagammal folytatok a puszta létezésért. Elkezdem magamban egy mérlegre pakolni az
érveket és ellenérveket, hogy maradjak vagy sem ezen a sártekén. Közben könnyek
indulnak el az arcomon a kinti hidegtől nem is veszem észre. Legtöbbször
győznek a nemek és itt egy újabb frappáns kérdés: Sírsz?
Nem,
csak a lelkem zokog. Egyre lassabban megyek tovább lábam alatt ropognak a holt
levelek. Nézem őket még így is szépek miután meghaltak.
Próbálok
kapaszkodót keresni ehhez az élet nevű valamihez, ígéreteket, emlékeket, be nem
tartott szavakat a fejemben. Közben kavarog a hideg szél barátok szavait hallom,
akik próbálnak itt tartani. Nehéz nekik hisz nem egyszer megtették már.
Sikerrel. A temető felé tartok. Milyen nyugodt, milyen csendes. Néhány síron
még pislákolnak a mécsesek, a koszorúk és virágok néma csöndben vigyázzák az
elhunytat. Nemrég volt Halottak napja.
Elérem
a nagyszüleim sírjait, leülök a kispadra és magamban útmutatásért fohászkodom
hozzájuk. Hiányoznak nagyon. A hideg mardossa a csontjaim, elindulok a
temetőből, pár könnycsepp az arcomra fagy. Itt a tél az ősz átadta helyét. A
faleveleket nézem a cipőm talpa alatt. Lassan fehér dara lepi be őket, a szép
színeik eltűnnek. Eszembe jut róla a porcukor, a karácsonyi sütik illata, a
boldog gyerekkor.
Hangos
dudaszó riaszt az álomképemből. Észre se vettem, hogy ennyit sétáltam. A város
határát szegélyező autópályára lépek.
Túloldalon
ott a természetvédelmi táj, a gát és a folyó. Tovább megyek és a gát tetejéről
belátom ahogy a kopár fák felöltik fehér téli kabátjukat. Fehér: béke, csend,
nyugalom. Megértem az üzenetet és a folyó partjára sétálok egy kiálló magasabb
részhez. A folyó is csendes nem rohan, mint oly sokszor láttam. Megnyugodni
látszik. Leveszem a kabátom, a cipőm, a ruháim. Egy pólóba és alsóneműben állok
ott. Először fázok de... Közelebb lépek és már nem félek. Ugrok. Egy csobbanás
ennyi. Nincs több bántás, nincsenek bántó szavak se.
Most
már ne nevezhetsz gyávának, gyengének nem érdekel. Ezt a döntést én hoztam meg.
Most,
aki végig olvassa ezt a 99℅-ban igaz történetet remélem elgondolkodik azon van
e a környezetében olyan személy, akinek segítségre van szüksége, hogy ne jusson
el erre a pontra.
Segítsünk
egymásnak, figyeljünk oda a jelekre és akkor is kérdezzük meg a barátainktól, hogy
hogy vannak, ha éppen csak ennyit akarunk vele beszélni. Életet menthet, ha
figyelünk egymásra nem csak akkor, ha már baj van.
Köszönöm!
Még nem késő, legyetek béta olvasók. 
