Novella, vagy amit akartok 8.

Kék kála 3.

MegÚJulás

Sziasztok!

Bár úgy értenék az íráshoz, mint a kedvesen Alexa. Ő most mással van elfoglalva hiába kértem meg, hogy ő írja meg ezt a történetet, úgy gondolta az nekem is menni fog. Meglátjuk.

Hol is hagyta abba? Na, kezdődik. Tipikus pasi vagyok, mondaná most és nevetne.

De már megvan, „Lesz még karácsony Kálán!” Oké, az még nincs, de ősz igen. Hűvös, szeles, esős. Igazi koszos idő. Ami sok új dolgot hozott az életünkbe, jót és rosszat egyaránt. Figyelitek, azért megy ez nekem is ugye. Á és elfelejtettem, Zolta vagyok természetesen. /Nem ér mosolyogni J /

Alexa megkért, hogy a jelen történéseit véletlenül se írjam bele, de eddig bírtam. / J / Szóval ezt most megosztom veletek is, mert épp előttem zajlott le, alig pár perce. Zolta a fiam az előbb előkereste a ház összes zseblámpáját és színpadi rendben elhelyezte őket, az étkezőasztalon, ami nem kicsi. Nem értettem, de figyeltem őt. Lili szorgalmasan segédkezett neki. Ezután felvette az ovis táskáját a hátára Zolta. Gyanakodni kezdtem. Amikor az asztal tetejére lépet, az elemlámpák fényében már tudtam. Olyan csengő, tiszta gyermeki hangon kezdett bele a Rómeó és Júlia, Angyal című számába, hogy megfagyott a levegő. Ez idő alatt Lili fel-alá rohangált, az asztal előtt, mint aki tényleg Lőrincz barátot keresi. Majd ketten fejezték be a dalt. Istenem, hogy dobog a szívem. Bocsi a kitérőért. Nos, akkor folytatom a történetet, az előadásnak vége, a függöny legördült. Megtapsoltam a fiam és a hercegnőmet és két hatalmas puszit kaptak tőlem. Most már tényleg írhatok tovább. Írnék, ha lenne lövésem arról, hol is hagytam abba. Adásszünet. Ja, igen az ősz. Zolta első osztályba készült, hercegnő pedig óvodába, de már megint mellé beszélek. Alexát egy idő után kezdtem bosszantani itthon. Persze viccesen mondta mindig, de azért elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejembe, mint a kamrában hagyott sajtban az egér. Egy új koncert sorozatot építettem fel fejben. Nem is mertem elmondani neki az egész ötletet, addig az estéig.

 - Megint egész nap láb alatt voltál – totál, mint a fiad. Mondta mosolyogva Alexa amint lefeküdtünk

 - De nem bírok itthon mit kezdeni magammal. Illetve… - megnyílt a lehetőség, most vagy soha.

 - Fejben megterveztem egy új koncertsorozatot. Nyugi, csak pár állomás ígérem, és nem leszek naphosszat láb alatt. Na? – válaszoltam neki, széles mosollyal.

 - Tudod, hogy hogy értem. De azt is tudom, hogy jó tíz éve itthon vagy velünk. Legyen. Adj magadból a rajongóidnak is – egyezett bele a kedvesem.

 - Szeretnéd, hogy meséljek neked róla? – kérdeztem immár sokkal bátrabban.

 - Igen. Szeretem, ha te mesélsz esténként – ölelte át a nyakam és magához húzva megcsókolt. Úgy ürült ki a fejem, mint focistadion meccs után. – És utána meg én mesélek neked valamit – várta, hogy elmeséljem a koncert részleteit.

És én csak meséltem és mesélte, olyan részletek is eszembe jutottak, amik addig nem.  Ki tudja, talán a csók ártott meg. J

Egyszer csak azt vettük észre, hogy az őszi napocska első sugarai sütöttek a szemünkbe. Álmosan akartam nyújtózni, amikor észrevettem, hogy Alexa a karjaimba bújva alszik. Megpusziltam az arcát és nem is mozdultam meg, vártam, hogy ő is felébredjen.

 - Azt hiszem elaludtam – suttogta álmosan a fülembe.  – Pedig csak te meséltél én nem is – folytatta. – A városban voltam. Érdeklődtem az iskolánál, mivel az ovit már tudjuk Zolta után – itt elmosolyodott. Imádtam őt. – És még közel sincs vége.  –nyújtózott és magára kapta a köntösét.

 - Mi a folytatás? – kérdeztem érdeklődve, de akkora már a konyhában serénykedett, ahogy hallottam.

 - Türelem. – húzta a választ, mint a nagymamám a rétest. Mivel jól ismertem, tudtam megéri várni a pillanatra.

 Zolta is ébredt és reggeli után, kettesben mentünk ki ellátni a lovakat. Köztük Orlandót, Diablót és Operettát. Jogos a kérdés, hogyan lett Hercegnőből Operetta és a válasz egyszerű, mint az egyszer egy. Egy búcsúba voltunk a nyáron, ahol Lili felfedezett pár babát. Ezzel nem is lett volna, baj mondjuk, de hát, ahogy azok kinéztek. Végül a készletet haza kellett vinnünk, mai napig ez a kedvenc játéka. Ui.: Rákerestem a neten. A nevük: Monster High babák. Értem a kinézetük. /Ti jobb, hogy nem láttátok az arckifejezésem akkor./ Fog még a paci neve változni párszor, hisz Lili még növésben van. Azért bízom benne, hogy kamasz korában nem valami tini srácról fogja elnevezni. J

Miután ezzel megvoltunk, Alexa is elkészült a reggelivel. Lili és Zolta, asztalhoz ültek, míg én elkezdtem a gép előtt felépíteni a koncertet és az útvonalat. Sok idő után először kapcsoltam netet a gépen, és rengeteg levelet jelzett a postafiókom. Ennek a 99% spam volt, mint mindig. Már épp lenyomni készültem a Delete gombot, amikor egy ismerős nevet pillantottam meg a sok szemét között. Ezt megnyitottam, Dotty édesanyja üzent nekem.

Leírta, hogy a látogatás óta is mennyit fejlődött, rója a köröket otthon és egy meglepetéssel készül nekem. Kitért arra is, hogy fejlesztésre, tornára mennek egy hétre egy klinikára.

Örültem a remek hírnek, és annak a kis videónak, amit kaptam mellé. Dotty egy kör után megállt és üzent nekem. Mosolyogva néztem a képernyőm rám köszönő tündéri hölgyet. Igen, hölgy mivel Dotty csodás, felnőtt hölggyé érett időközben. Érdekelt, vajon mivel készülhet nekem. Megírtam a válasz üzenetem és az egyik koncert helyszínét, Dotty városának a nevére írtam át. Alexa helyeselt.

 - Most bemegyek a városba. Van pár elintéznivalóm. – súgtam Alexa fülébe, hogy a gyerkőcök ne hallják, mert akkor addig nyúznak, amíg magammal nem viszem őket. Ezt most kivételesen, nem szerettem volna.

 - Redben van. Siess haza és óvatosan vezess. Csúsznak az utak. – intett óvatosságra a kedvesem és megpuszilta az arcom.

 Kilépve a házból, megcsapott a csípős ősz szele. Fázósan húztam fel a cipzárt a kabátomon és bekapcsoltam a fűtést a kocsiban.

Egész úton dúdolgattam az új dalokat. Nagy segítségemre volt a telefonom, amire feltudtam, venni ezeket a kezdetleges próbálkozásokat. Közben még egy dolog biztossá vált, meglátogatom Dottyt a kórházban. Így, vettem pár apróságot és meg se álltam a Klinikáig.

 - Jó napot. – köszöntöttem a pult mögött ülő nővért.

 -  Jó napot! – viszonozta. – Miben lehetek a segítségére? – kérdezte.

 Bemondtam a nevet és a nővér elkísért egy oldalszárnyba. Már a folyosón megláttam Dotty édesanyját, aki nagyon nagy szeretettel ölelt át, mint a saját fiát.

 - Dotty, hogy van? – érdeklődtem.

 - Remekül. Épp tornán van. De már csak pár perc és jön is ki. – mutatott egy ajtóra, ami pont velünk szemben volt.

 - Úgy látszik, romlik a látásom. – nevettem fel és akkor néztem az ajtó melletti táblára, hogy Tornaterem.

Amíg kint várakoztunk, meséltem az édesanyjának a terveimről és három tisztelet jegyet adtam át neki.

 - Dotty nagyon boldog lesz – közölte.

 - Biztosan, de egyelőre legyen titok. Mondja majd neki azt, hogy tornára jönnek, miközben én ott fogom őt várni – mosolyodtam el, a magam huncut módján.

 - Nehéz lesz előtte eltitkolni, mindig megkér, hogy szerezzek neki jegyet a koncertekre, főleg ha az új – felelte az édesanyja és rám mosolygott. A szövetség megkötetett.

Nyílt az ajtó és Dotty első pillanatában lecövekelt.

 - Nem rám számítottál? – kérdeztem és szélesre tártam a karjaim.

Repülve landolt a karjaimban. Aznap sokáig beszélgettünk, ment a sztorizgatás, készültek a képek a profi fotóssá avanzsált édesanya által. Nekem viszont indulni kellett haza. A búcsú, mint mindig könnyesre sikeredett, viszont úgy váltunk el, hogy még találkozunk. A koncertet hétpecsétes titokként kezeltük az anyukájával. Dotty szemlátomást fejlődött napról napra, és ez engem boldogsággal töltött el. Reméltem, hogy az a pár apróság, amit neki vittem további erőt ad majd neki a folytatáshoz. A kedvence egy kis vörös róka lett. Nem mondom el miért, találjátok ki.

Sötét volt mire a házhoz vezető útra rákanyarodtam. Amióta itt éltünk volt egy szokásunk Alexával. Egy lepkés kovácsoltvas lámpába gyertyát teszünk és kiakasszuk a tornácra, hogy a hazaérkezőt vezesse. Most is ezt a fényt követve értem haza. Épségben. A gyerekek aludtak, az asztalon a vacsora mellett egy dobozka várt rám. Mint egy gyerek karácsonykor izgatottan bontogattam a szalagot és téptem a papírt, hogy megláthassam azt, amit a doboz rejt. Amikor belenéztem, egyszerre mosolyogta, kezdtek egy potyogni a könnyeim és kezdtem el remegni. Egy hófehér babacipő pihent a doboz alján, egy kék kis pillangóval a fűzőjén.

 - Édesapa leszel – ölelt át Alexa hátulról és egy csókot lehelt az arcomra.

 - Köszönöm. Annyira, de annyira szeretlek – ölbe kaptam őt és eltűntünk a szobánkba.

Alig telt el egy hónap és pár régi zenész haverral elkezdtük az új koncertem. Hatalmas ováció fogadta, hónapokra előre elkeltek az jegyek. Bár, havonta csak két koncertet tartottam. Készültünk az áprilisra és vártuk a gólyát a gyerekekkel.

Dottyval és a szüleivel még a koncertkezdés előtt találkoztam.

 - Te aztán átvertél engem – nevetett Dotty miközben egy percre se engedett az öleléséből.

 - Nem voltam egyedül. Volt cinkosom – kacsintottam az édesanyjára.

 - Na, igen anya – felelte.

Fergeteges show sikeredett az estéből, az ajándékomnak is nagyon örültem. /Nem árulhatom el mi volt az de Dotty jól kitalálta, még csereberélni is sikerült vele. Micsoda üzleti tehetség lapul benne. J /

Megegyeztünk közösen, hogy a karácsony második napját Kálán töltik el, velünk. Lesz mit mesélnem nekik. Főleg az eljövendő áprilisról. Dotty örülni fog, hogy egy újabb apróságra vigyázhat.

Ez lett volna az a történet, amit nekem kellett leírnom. Az okát is tudjátok miért. Alexa várandós és pár napot a kórházban tölt, mivel hosszú az ünnep és nem akarunk bajt. Nekem lassan mennem kell. A házat szépen átrendezték a gyerekek nekem, amíg írtam, sebaj, nem fogok unatkozni amíg, alszanak. J

Most nem várunk haza senkit, mégis kiakasztom a kis lámpást. Ki tudja, kinek mutat utat még a sötétben.

Jó éjszakát, innen Káláról.

Zolta