Az ELSŐ életem

Az ELSŐ életem!

A nevem Moira. Úgy döntöttem elmesélem nektek az első életem. Furcsán néztek? Érdekel miről is beszélek? Figyeljetek akkor, tanulságos történet az enyém.

Szóval hétköznapi lány vagyok, aki egy hatalmas irodaház tízedik emeletén robotol.  Az egyetem alatt még nagyokat álmodtam, hogy lesz egy szuper melóhelyem, egy csúcs pasim és magánéletem. Ebből egy se valósult meg. Most csak főnökeim vannak, akik ugráltatnak. Menj ide, menj oda, főzz kávét stb. Én lettem az iroda lúzere. Egy-egy ilyen nap után, amikor hazaestem az egy szobás kis egérlyukba, amit épp bérelni tudtam, mindig eldöntöttem magamban, hogy holnap véget vetek ennek az egésznek és felmondok. Ám valahogy ehhez sosem volt elég bátorságom. Mintha legbelül valaki vagy valami visszatartott volna tőle. Inkább szabadságot vettem ki, így a hétvégével együtt négy csodás napnak néztem elégbe. Végre. Elkezdtem tervezgetni ám rájöttem hülyeség. Ez az első alkalom, hogy szabadságon vagyok majd lesz valahogyan. Sokáig aludtam, majd nyakamba vettem a várost. Jártam a butikokat, nézelődtem, vásárolgattam pár dolgot. Ám a hétfői ébredésem igencsak meglepőre sikeredett. Ugyanis egy hotelszobában ébredten, egy számomra ismeretlen helyen. Felkerestem a portást, aki elmondta, hogy este jelentkeztem be, készpénzzel fizettem a szobáért és megkértem, hogy senki ne zavarjon. Tátott szájjal hallgattam. Amikor a város nevét is közölte majd elájultam. Több mérföld választott el az otthonomtól. A portás viszont látott leszállni engem a távolsági buszról. Semmit nem értettem az égvilágon. Ekkor elkértem a lapot, amit bejelentkezéskor kell kitölteni. „Becca” állt rajta a név. A kézírás kétséget kizárólag az enyém volt. A nevet viszont nem tudtam hova tenni. Sietősen összepakoltam a szobámban a cuccaimat és elindultam haza. A buszon végigpörgettem az elmúlt napot, de az estéből egy képkockát sem voltam képes felidézni. „Vajon, hogyan és miért kerültem én ide?” –morfondíroztam, eredménytelenül.

Otthon a telefonom piros gombja villogott, jelezve hangpostát kaptam. „Érdekes! Amióta rámondtam a szöveget, nem keresett fel senki!” –futott végig az agyamon a gondolat. Majd megnyomtam a lejátszás gombot. A főnököm hangját hallottam viszont. Arról tájékoztatott, hogy milyen felháborító hangnemben hívtam fel az este és hiába változtatom el a hangom, ő akkor is rámismert. Megesküdtem volna az életemre, hogy nem hívtam fel őt se, se senki mást. Remegő kézzel tárcsáztam az iroda számát és kértem a főnököt. Hallatszott, hogy dühös Hallatszott, hogy dühös és másnap reggelre azonnal az irodájába rendelt.

A szokásosnál is előbb értem be és bekopogtam az ajtaján. Először meglepődtem, amikor ő is Beccának nevezett, aztán közölte, hogy én kértem este, hogy ezután így hívjon. Újabb dolog, amiről én nem is tudok. Tisztáztuk a dolgot és elnézést kértem. Szerencsémre elhitte, az először ittam az életemben című füllentésem és nem tett ki az utcára. Persze a Becca név híre, mint a futótűz úgy terjedt el az irodába. Így még remek céltáblája lettem a gúnyolódásoknak is. Napról–napra egyre többet rettegtem, hogy kinek mit mondtam és mikor és legfőképp, hol. Úgy terveztem a következő hétvégén otthon maradok, elvégzem a dolgom, olvasok, tévézek, stb. A négy fal között csak nem érhet újabb meglepetés. Ám a hétfői ébredésem még nagyobb sokként ért. Egy ismeretlen férfi ölelt át. Életemben nem láttam, elképzelésem sem volt mit keresek éppen az ő ágyába. Mire felébredt volna, magamra kaptam a ruháim és elrohantam onnan. Beültem az első büfébe és hangosan zokogni kezdtem. „Mi történik velem? Megőrültem? Miért nem emlékszem semmire? Valaki segítsen rajtam!” –futottak a gondolatok a fejemen. Ekkor becsipogott a telefonom. „Becca! Kedvesem, hova tűntél el reggel? Hiányzol! D. xoxo” Értelmetlenül bámultam a telefon kijelzőjét. Ki az a D. és miért hív kedvesemnek? Nem válaszoltam neki vissza. Inkább a helyi kórházba vettem az irányt.

 Először a nőgyógyászatra, nem akartam teherbe esni egy ismeretlen férfitól, majd a neurológiára mentem. Az alapos kivizsgálás se mutatott rendellenességet így átirányítottak a pszichiátriára. Itt meg közölték, lehetséges skizofrénia tüneteit mutatom. Na, köszi, elment az eszem. Egyre jobb a helyzetem. Választhattam vagy befekszem és kapok gyógyszert vagy eljárok egy doktornőhöz kezelésre. Az utóbbi még mindig jobban hangzott. Hetente találkoztunk. Teszteket csináltatott velem és voltaképp nem is értette miért kell hozzá járnom. Mondjuk én se. Két hét telt el teljes nyugalomban. Egészen szombat estig. Valaki erőteljesen rázta a vállam és a nevemen szólítgatott. – Becca, Becca? Baj van?

Amikor kinyitottam a szemem ugyanaz a férfi volt, aki mellől elmenekültem pár hete. – Mit keresek itt? – kérdeztem tőle. Mire közölte, hogy reggel felhívtam és az egész napot együtt töltöttük. Most egy táncos szórakozóhelyen vagyunk mivel erre vágytam hát elhozott. Érthető mód közöltem vele, hogy nem Becca a nevem, hanem Moira mire nevetni kezdett. Talán gyerekesnek tűnök, de menekülőre akartam fogni a dolgot mire elkapta a karom és arra kért nyugodjak meg. Bemutatkozott és közölte, hogy nem történt köztünk semmi. Igaz mindketten akartunk, de mire eljutottunk az ágyig az ital kiütött minket. „Inni? Én? Soha!” –feleltem gondolatban, de eszembe jutott hátha ezért nem emlékszem dolgokra és ezért mondom a Becca nevet mindenkinek.

Elköszöntem tőle és másnap felkerestem a doktornőt. Megnyugtatott. Ha így is van, azon tudnak segíteni.

Nem volt választásom, szabadságot kértem és befeküdtem a kórházba. Vizsgálatok, kezelések, csoportfoglalkozások töltötték ki a mindennapjaim. Untam is, de kipihentem magam. Vasárnap reggel a főorvos közölte hétfőn hazamehetek. Hipp, hipp hurrá! Örültem én. Ugyanis az elkövetkező pár hónap maga volt a borzalom. Eszméltem fel játszótéren, szépségszalonban, könyvtárban és étteremben is. Egy közös pont azonban mindig akadt, a férfi D. Nem egyszer volt jelen amikor „észhez” tértem. Aranyosan nevetett, sose bántott, elfogadott. Ekkor kezdett szimpatikussá válni nekem. Elfogadtam, hogy udvaroljon nekem, de mint Moirának és nem Beccának. A szabadidőm nagyrészét vele töltöttem el. Jártuk a múzeumokat, sétáltunk, még színházba is elkísért. Igazi úriember volt. Azt vettem észre, ha mellette vagyok a „Becca” énem nem jött elő. A miértjét továbbra sem értettem. Kérdeztem a doktornőt, ő se tudott rá pontos feleletet adni. D. – vel időközbe összeköltöztünk és először életemben igazán boldognak éreztem magam mellette. Becca nem jött elő egészen az esküvőm előtti hétig. Majd szívinfarktust kaptam, amikor egy idős öregasszony nézett velem szembe, egy asztal túloldaláról. A szemeim körbefutottak az aprócska szobán. A falakon könyvek, üvegekbe szárított növények, fura kacatok. Az asztalon egy rojtos terítőn egy üveggömb és egy pakli kártya hevert. Az ajtót nehéz, bordó függöny takarta el. Egy jósnőnél vagyok, tehát de hogy kerültem ide. A válasz szinte azonnal érkezett. A jósnő közölte velem, hogy egy Becca nevezetű szellem felkereste őt, hogy segítsen megkeresni egy Moira nevű lányt, vagyis engem. Ennél a pontnál azt hittem elmeháborodott az öregasszony, de folytatta. A szellem mesélt neki és elmondta hova fog engem elvezetni majd. Azt is tudatta vele, hogy D. a férje olyan nőt érdemel maga mellé, mint én. Részletesen elmondta, Becca merre vezetett engem. A szálló, a játszótér, a tánc egyszóval minden stimmelt ekkor kezdtem el hinni neki végre. De akkor miért hozott vissza hozzá, a jósnőhöz az esküvőm előtti napomon? A kérdésemre a jósnő felelt. Egy fiatal nő hangján. Becca volt. Áldásával keltünk egybe D.-vel és azóta Becca se „került” elő. Azt hiszem lelke békére lelt.