Fekete mélység

Most olyan dologról szeretnék írni, amiben biztos ti is beleestetek vagy ha azon szerencsések közé tartoztok, akik nem akkor lehet, hogy akad olyan ember a környezettetekben, akivel ez megtörtént.

Mélypont vagy depresszió.

Ilyen esetekben én hajlamos vagyok a világot fekete-fehéren látni. Mintha a színek egyszerre elvesztek volna. Rossz kimenni az emberek közé, akik sokszor ilyenkor tudnak megtalálni a leghülyébb kérdéseikkel. Ez nem az ő hibájuk. Nem láthatják azt a háborút, amit önmagammal folytatok a puszta létezésért.  Elkezdem magamban egy mérlegre pakolni az érveket és ellenérveket, hogy maradjak vagy sem ezen a sártekén. Közben könnyek indulnak el az arcomon a kinti hidegtől nem is veszem észre. Legtöbbször győznek a nemek és itt egy újabb frappáns kérdés: Sírsz?

Nem, csak a lelkem zokog. Egyre lassabban megyek tovább lábam alatt ropognak a holt levelek. Nézem őket még így is szépek miután meghaltak.

Próbálok kapaszkodót keresni ehhez az élet nevű valamihez, ígéreteket, emlékeket, be nem tartott szavakat a fejemben. Közben kavarog a hideg szél barátok szavait hallom, akik próbálnak itt tartani. Nehéz nekik hisz nem egyszer megtették már. Sikerrel. A temető felé tartok. Milyen nyugodt, milyen csendes. Néhány síron még pislákolnak a mécsesek, a koszorúk és virágok néma csöndben vigyázzák az elhunytat. Nemrég volt Halottak napja.

Elérem a nagyszüleim sírjait, leülök a kispadra és magamban útmutatásért fohászkodom hozzájuk. Hiányoznak nagyon. A hideg mardossa a csontjaim, elindulok a temetőből, pár könnycsepp az arcomra fagy. Itt a tél az ősz átadta helyét. A faleveleket nézem a cipőm talpa alatt. Lassan fehér dara lepi be őket, a szép színeik eltűnnek. Eszembe jut róla a porcukor, a karácsonyi sütik illata, a boldog gyerekkor.

Hangos dudaszó riaszt az álomképemből. Észre se vettem, hogy ennyit sétáltam. A város határát szegélyező autópályára lépek.

Túloldalon ott a természetvédelmi táj, a gát és a folyó. Tovább megyek és a gát tetejéről belátom ahogy a kopár fák felöltik fehér téli kabátjukat. Fehér: béke, csend, nyugalom. Megértem az üzenetet és a folyó partjára sétálok egy kiálló magasabb részhez. A folyó is csendes nem rohan, mint oly sokszor láttam. Megnyugodni látszik. Leveszem a kabátom, a cipőm, a ruháim. Egy pólóba és alsóneműben állok ott. Először fázok de... Közelebb lépek és már nem félek. Ugrok. Egy csobbanás ennyi. Nincs több bántás, nincsenek bántó szavak se.

Most már ne nevezhetsz gyávának, gyengének nem érdekel. Ezt a döntést én hoztam meg.

Most, aki végig olvassa ezt a 99℅-ban igaz történetet remélem elgondolkodik azon van e a környezetében olyan személy, akinek segítségre van szüksége, hogy ne jusson el erre a pontra.

Segítsünk egymásnak, figyeljünk oda a jelekre és akkor is kérdezzük meg a barátainktól, hogy hogy vannak, ha éppen csak ennyit akarunk vele beszélni. Életet menthet, ha figyelünk egymásra nem csak akkor, ha már baj van.

Köszönöm!