Novella vagy amit akartok 6.

Kék kála 2.

Visszatérés a völgybe

Meglepő fordulat

Sziasztok!

Amiért ismét írok nektek, igen természetesen Alexandra vagyok. Nos, az első történet óta eltelt hat hosszú esztendő. A fiunk, azon az őszön ment először iskolába, de ez még év elején történt, amiről mesélni szeretnék nektek. Szóval, Zolta időnként, évente két-három alkalommal, ritka esetben vállalt fellépést. Inkább otthon dolgozgatott, zenéket szerzett, vezette a zenekiadó cégét.

Csendes kis életünk volt. Ifjabb Zolta, időközben remek lovassá érett és előszeretettel szédítette a táborozni érkező kislányokat. Épp csak beléptünk az újévbe, kemény fagyok voltak, a legelőről a lovakat, be kellet terelni az istállókba, mi a négy fal közé szorultunk. Széna boglyas fejjel keltem ki az ágyból, hogy teát készítsek a fiúknak, amikor megpillantottam Zoltát. A cserépkályha előtt térdelt, épp fát tett a tűzre, arcán látszott az aggodalom. 

 - Mi a baj? – kérdeztem, suttogva, lágyan átölelve őt.

 - Reggel kaptam egy email-t. – felelte.

 - Folytasd, kérlek. – mindig próbáltam segíteni neki, amiben csak tudtam.

 - Dotty édesanyja írt. – szünetet tartott. – Meglesz a műtétje, de nem idehaza, és szeretné, ha segítenék neki. – folytatta.

 - Ez csak természetes. – hisz Dottyhoz ezer éves barátság kötött, nemcsak engem, Csöngét is.

 - Csakhogy itt vagy te és ők. – gyengéden a kezemre helyezte a kezét.

 - Ne aggódj. Még kicsik. Elleszek velük. – próbáltam megnyugtatni, ami nehéz volt Hanna születése óta.

Akkor egy kis kitérő. Két éve született meg, Hanna a kislányunk. Koraszülött volt és császármetszéssel született. Hála az orvosok kitartó küzdelmének és saját maga élni akarásának, mára egészséges, cserfes kishölgy vált belőle. Zolta egy pillanatra se mozdult az inkubátor és az ágyam mellől. Folyamatosan mesélt az apróságnak, sokszor én is arra aludtam el. Azóta se volt beteg, kicsi Hanna baba, de Zolta aggódása megmaradt. Ez volt a kitérő.

 - Rendben, sajnos ők addigra Barcelonába lesznek, de majd videón elküldöm nekik a koncertet, hisz az Dottyé lesz. – elmosolyodott, úgy, ahogy mindig is szerettem. Készülődni kezdett. Pár csere ing, gondosan kivasalva, erre mindig ügyeltem. Előre beállított mikrofonok, most már ezek nélkül se vállalt fellépést, pár csúfos baki után. Ám amikor a táskával elindult a kocsi felé, egy aprócska hang állta útját.

 - Édeszapa, hova mész? – Hanni volt. Édesen dörzsölgetve a szemeit.

 - Kicsi tündérkém. – kapta fel őt Zolta és féltőn szorította magához.

 - Ejmész? - kérdezte és a szája sírásra görbült.

 - Ugye nem sírsz? – hangzott a kérdés egy cuppanós puszi kíséretében.

 - Nyem. – ölelte át édesapja nyakát szorosan.

 - Apa szeme fénye. Nézd csak, mamával majd számoljátok és mire a kistündérek hármat csilingelnek, apa itthon lesz megint. – nyugtatta kislányát. Öröm volt őket ilyenkor nézni, a szívem melegséggel telt meg. Hanna szobájában volt egy kis éjjeli lámpa. Csingiling lakott benne a Péter Pan-ből. Naponta egyszer csilingelt. Hanni imádta. Átvettem őt, kaptunk egy-egy búcsú puszit és apuci elhagyta a házat.

Pár nappal később, amikor kicsit enyhült az idő és a szomszéd tanya tulajdonosa, Viki elvitte a két gyerkőcöt, akikre vigyázott párszor, leültünk a televízió elé, hogy megnézzük a segélykoncert felvétel Dvd-jét. A Sportcsarnokban egy gombostűt nem lehetett leejteni annyi hely nem maradt. Az első sorokban, Dottyhoz hasonló gyerekek kaptak helyet, a többiek csakis mögöttük. Könnyek közt néztem végig a felvételt, aminek a legcsodásabb részében, web kamerán keresztül, Zolta és Dotty váltottak pár szót, majd következet Dotty kedvenc száma.

Büszke voltam rá, hogy ilyen csodás férjet adott nekem az isten.

Több hónapon át, leveleztem Dorothy édesanyjával, majd ahogy jött a jó idő, egyre ritkábban. Nekünk is több lett a munka a tanyán és gondoltuk ő is lábadozik épp. Kora nyár volt. Egy ilyen munkával teli napon, megcsörrent a telefon odabenn. Rohantam, ahogy tudtam, persze az én két szemem fénye szorosan a nyomomban. Felkaptam a kagylót és levegő után kapkodva beleszóltam.

 - Haló tessék? – ziháltam.

 - Tesóóóóóóóó – jött a válasz teljes hangerőn, mire elkaptam a fülemtől a kagylót.

 - Csönge, hát te élsz? – kérdeztem, mert egy ideje, pontosan az egyetem vége óta, csak a hírekből hallottam felőle. Épp Londonban vagy épp Washington D.C.-ben dedikál a bestseller díjas írónő. Ez volt Csönge, a nagyvilági írónő. Jaj, nehogy azt gondoljátok, hogy nagykanállal falta az életet meg a pasikat, nem. Megtehette volna, de nem. Az ő szíve, Briané volt a középiskolás szőke fiúé. Aki akkor kerülte, most mindent megtett, hogy udvarolhasson Csöngének. Aki játszott is vele, mint macska az egérrel. Ha úgy adódott elfogadott egy-egy vacsora vagy színházi meghívást tőle, de többet soha. „Ha eddig nem kellettem, most küzdjön meg értem!” – szólt Csönge jelszava.

 - Élek, élek, csak áááá. – na, igen, ebből már tudtam.

 - Mi lenne, ha lejönnél pár napra pihenni hozzám, mint rég. Lenne hozzá kedved? – tettem fel a felesleges kérdést.

 - IGEN! – megint kiabált, de már megszoktam és mosolyogtam.

 - folytatta. - Már voltaképp. Úton is vagyok Kálára hozzátok. – jellemző, ő és a meglepijei.

 - Sejtettem. – feleltem. – Mikor érsz ide pontosan? – érdeklődtem.

 - Fél háromra van bent a vonatom. – az órára pillantottam. Tizenegy múlt, nincs még veszve semmi.

 - Zolta érted megy az állomásra. Várd őt meg, ha késne esetleg. – mert a város kicsivel több, mint egy órára volt tőlünk.

 - Megvárom. Puszi akkor nemsokára tali. – és letette. A vonal sípolni kezdet.

Kimentem a párocskámhoz, az istállókhoz, akivel közöltem, hogy Csönge pár napig nálunk fog pihenni. Meglepte a hirtelen felbukkanása, de pozitívan fogadta a hírt. Igazság szerint, egy hete hívott Dotty édesanyja, megnyugtatott, hogy a műtét sikeres volt, sőt több mint sikeres. Megkérdezte, lejöhetnének e pár napra, távol a város zajától pihenni és hát igen, látni Zoltát. Neki erről szándékosan nem szóltam és ezért lepett meg Csönge érkezése is. Erről meg én nem tudtam semmit. Ígérem, később mindenre fény derül.

A kicsik önfeledten játszottak a szalmabálák között a kellemes előnyári napsütésben. Én megágyaztam a vendégszobákban, friss vágott virágokat vittem a vázákba és frissen sült házi kenyérrel vártam ebédre a vendégeimet. Dottynak és szüleinek, a földszinti vendégházban rendeztem be kényelmes pihenőhelyet.

Először Zolta érkezett, nagy mosollyal, Csöngével, akinek a mesélőkéje mit se változott az évek alatt. És most is repülve landolt a nyakamba.

 - Tesó, végre. – olyan szorosan ölelve, ahogy csak bírt.

 - Csönge, kész hölgy lettél. – dicsértem meg. Időközben, hosszú gesztenyebarna haját lófarokban viselte, szintén barna szemei csillogtak a napfényben. Testhez simuló farmerja kiemelte karcsú alakját és a kis nyári top, amit viselt, láttatni engedte kecses vállait is.

 - Hogy vagy tesó? És hol vannak a törpikék? – kérdezett és kérdezett és kérdezett.

 A gyerekek persze új játszópajtásra találtak benne, aki egy csöppet sem bánta a velük való kergetőzést.

Eközben az ebédet próbáltam az asztalra varázsolni, amikor nyitott ablakon át a kerti pad felől beszélgetést hallottam. Kicsi Zolta, Hanni és Csönge. Hanni természetesen Csönge ölében ülve.

 - Diabló az én lovam, de van már Hanninak is. Csak még apával szokott csak felülni rá. Néha én is viszem egy kört magammal, ha apa figyel. – mesélt a fiam és én nagyon büszke voltam rá.

 - Ideny, ész az eném asz ed edszajvú codajó, mejt én vadok a tündérkiszaszony. – szólt közbe Hanni.

Ekkor a beszélgetésbe egy eddig ismeretlen kocsi motorzaja vegyült. Kisiettem a verandára, Zolta a felhajtón állt, épp a házba igyekezett vissza a kocsitól.

A jármű megállt a felhajtó végén. Ekkor ismertem fel Dotty édesanyját. Végre megérkeztek és láthattam a párom arcán a megdöbbenést. Sikerült a tervünk. Mindkettejüknek meglepetést szerezni, de amire nem számítottam, az az én meglepetésem volt.

Ugyanis az vártam mikor kerül elő a kerekesszék a kocsiból és láthatom végre a barátnőmet, de az édesapa csak kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, ahonnan Dotty egymaga szállt ki, két bot segítségével. Mindannyiunk álla a földet érte.

 - Sziasztok, csajszik! Meglepetés! – kiáltotta Dotty.

 Zolta volt a legközelebb azonnal átölelte őt, majd én, Csönge és a kicsik. Erre senki nem számított.

Amikor már mindannyian jóízűen falatozni kezdtünk, akkor kezdett az édesanya abba, hogy elmesélje az utat, a műtétet és azt a pillanatot amikor Dotty egyedül tette meg az első lépéseit. Azóta napról-napra többet. Mi meg egyik ámulatból estünk a másikba. Sajnos a pár nap hamar elszaladt, ám gazdagabbak lettünk mindannyian kicsit. Csönge, kipihente magát, egész idő alatt nem gondolt az írásra, sőt újra azok a kamaszok voltunk, akik egykor megismertük egymást. Önfeledten kacagtunk, kergetőzünk, a gyerekeim elfogadták Dotty másságát és nemcsak bevonták a játékaikba, hanem segíttették is őt. Zolta a nyár estéket a mi szórakoztatásunknak szentelte. Hol gitárral, hol akapella számokat adott elő. Utolsó este főzőtudományát megvillogtatva, kitessékelt a konyhából. – Te csak beszélgess a barátnőiddel. – felszólítással.

Kint beszélgettük, a kerti asztalnál, volt mit bepótolni nem mondom. Dotty írásai is megjelentek és motiválóan hatottak sorstársaira. Jó pár saját előadása volt, ahol beszélt saját magáról is, a motiváltságáról és arról, hogy senki soha ne adja fel az álmait. Járta az országot a szüleivel, akik módfelett büszkék voltak a lányukra. Aki sok ember életét változtatta meg ezután. Csönge elfogadta végre Brian udvarlását, és, hogy Dorothy ilyen kimagasló állapotjavulásáról nem tudtunk, annak a hátterében az édesanyja állt végig. Hatalmas örömet szerezve nekünk. Megegyeztünk abban is, ezután az összes nyarat itt Kálán töltjük el.

 - Lányok, kész a vacsora. – a veranda lépcsőinek tetején Zolta állt. Alkalomhoz illő fehér ingben, krémszínű lovaglónadrágban és lovas csizmában. Igazi úriember volt. Ekkor szerettem bele sokadjára. A vacsora fejedelmi volt. A mennyei kacsasült és a málnalekváros rizskoch után mozdulni se bírtunk. Erre az estére Vikinél aludtak a kicsik.

Majd a karaokei szett összeállítása után mindenki énekelt egy duettet Zoltával. Annyit nem nevettünk, mint azon az estén talán soha. Álomba nevettük magunkat.

A reggeli búcsú annál könnyesebb volt. Előbb Dorothy távozott a szüleivel, majd Viki hozta haza a gyerekeket és vitte ki Csöngét az állomásra. Úgy sírunk egymás vállán, mint két gyerek. Egy valami azért vigasztalt. Zolta szavai az utolsó estéről.

 - Lesz még karácsony, Kálán! –és ránk mosolygott. A fejében már kész volt a terv.

Remélem, boldogok letetek, hogy ezt elmeséltem nektek. Találkozunk karácsonykor.

Sziasztok!

Alexa