Kék
kála 3.
MegÚJulás
Sziasztok!
Bár úgy értenék
az íráshoz, mint a kedvesen Alexa. Ő most mással van elfoglalva hiába kértem
meg, hogy ő írja meg ezt a történetet, úgy gondolta az nekem is menni fog.
Meglátjuk.
Hol is hagyta
abba? Na, kezdődik. Tipikus pasi vagyok, mondaná most és nevetne.
De már megvan, „Lesz még karácsony Kálán!” Oké, az még
nincs, de ősz igen. Hűvös, szeles, esős. Igazi koszos idő. Ami sok új dolgot
hozott az életünkbe, jót és rosszat egyaránt. Figyelitek, azért megy ez nekem
is ugye. Á és elfelejtettem, Zolta vagyok természetesen. /Nem ér mosolyogni J
/
Alexa megkért,
hogy a jelen történéseit véletlenül se írjam bele, de eddig bírtam. / J
/ Szóval ezt most megosztom veletek is, mert épp előttem zajlott le, alig pár
perce. Zolta a fiam az előbb előkereste a ház összes zseblámpáját és színpadi
rendben elhelyezte őket, az étkezőasztalon, ami nem kicsi. Nem értettem, de
figyeltem őt. Lili szorgalmasan segédkezett neki. Ezután felvette az ovis
táskáját a hátára Zolta. Gyanakodni kezdtem. Amikor az asztal tetejére lépet,
az elemlámpák fényében már tudtam. Olyan csengő, tiszta gyermeki hangon kezdett
bele a Rómeó és Júlia, Angyal című
számába, hogy megfagyott a levegő. Ez idő alatt Lili fel-alá rohangált, az
asztal előtt, mint aki tényleg Lőrincz barátot keresi. Majd ketten fejezték be
a dalt. Istenem, hogy dobog a szívem. Bocsi a kitérőért. Nos, akkor folytatom a
történetet, az előadásnak vége, a függöny legördült. Megtapsoltam a fiam és a
hercegnőmet és két hatalmas puszit kaptak tőlem. Most már tényleg írhatok
tovább. Írnék, ha lenne lövésem arról, hol is hagytam abba. Adásszünet. Ja, igen az ősz. Zolta első
osztályba készült, hercegnő pedig óvodába, de már megint mellé beszélek. Alexát
egy idő után kezdtem bosszantani itthon. Persze viccesen mondta mindig, de
azért elkezdett egy gondolat motoszkálni a fejembe, mint a kamrában hagyott
sajtban az egér. Egy új koncert sorozatot építettem fel fejben. Nem is mertem
elmondani neki az egész ötletet, addig az estéig.
- Megint egész nap láb alatt voltál – totál,
mint a fiad. Mondta mosolyogva Alexa amint lefeküdtünk
- De nem bírok itthon mit kezdeni magammal.
Illetve… - megnyílt a lehetőség, most vagy soha.
- Fejben megterveztem egy új koncertsorozatot.
Nyugi, csak pár állomás ígérem, és nem leszek naphosszat láb alatt. Na? –
válaszoltam neki, széles mosollyal.
- Tudod, hogy hogy értem. De azt is tudom,
hogy jó tíz éve itthon vagy velünk. Legyen. Adj magadból a rajongóidnak is –
egyezett bele a kedvesem.
- Szeretnéd, hogy meséljek neked róla? –
kérdeztem immár sokkal bátrabban.
- Igen. Szeretem, ha te mesélsz esténként –
ölelte át a nyakam és magához húzva megcsókolt. Úgy ürült ki a fejem, mint
focistadion meccs után. – És utána meg én mesélek neked valamit – várta, hogy
elmeséljem a koncert részleteit.
És én csak
meséltem és mesélte, olyan részletek is eszembe jutottak, amik addig nem. Ki tudja, talán a csók ártott meg. J
Egyszer csak azt
vettük észre, hogy az őszi napocska első sugarai sütöttek a szemünkbe. Álmosan
akartam nyújtózni, amikor észrevettem, hogy Alexa a karjaimba bújva alszik.
Megpusziltam az arcát és nem is mozdultam meg, vártam, hogy ő is felébredjen.
- Azt hiszem elaludtam – suttogta álmosan a
fülembe. – Pedig csak te meséltél én nem
is – folytatta. – A városban voltam. Érdeklődtem az iskolánál, mivel az ovit
már tudjuk Zolta után – itt elmosolyodott. Imádtam őt. – És még közel sincs
vége. –nyújtózott és magára kapta a
köntösét.
- Mi a folytatás? – kérdeztem érdeklődve, de
akkora már a konyhában serénykedett, ahogy hallottam.
- Türelem. – húzta a választ, mint a nagymamám
a rétest. Mivel jól ismertem, tudtam megéri várni a pillanatra.
Zolta is ébredt és reggeli után, kettesben
mentünk ki ellátni a lovakat. Köztük Orlandót, Diablót és Operettát. Jogos a kérdés,
hogyan lett Hercegnőből Operetta és a válasz egyszerű, mint az egyszer egy. Egy
búcsúba voltunk a nyáron, ahol Lili felfedezett pár babát. Ezzel nem is lett
volna, baj mondjuk, de hát, ahogy azok kinéztek. Végül a készletet haza kellett
vinnünk, mai napig ez a kedvenc játéka. Ui.:
Rákerestem a neten. A nevük: Monster High babák. Értem a kinézetük. /Ti jobb, hogy nem láttátok az
arckifejezésem akkor./ Fog még a paci neve változni párszor, hisz Lili még
növésben van. Azért bízom benne, hogy kamasz korában nem valami tini srácról
fogja elnevezni. J
Miután ezzel megvoltunk,
Alexa is elkészült a reggelivel. Lili és Zolta, asztalhoz ültek, míg én
elkezdtem a gép előtt felépíteni a koncertet és az útvonalat. Sok idő után
először kapcsoltam netet a gépen, és rengeteg levelet jelzett a postafiókom.
Ennek a 99% spam volt, mint mindig. Már épp lenyomni készültem a Delete gombot, amikor egy ismerős nevet
pillantottam meg a sok szemét között. Ezt megnyitottam, Dotty édesanyja üzent
nekem.
Leírta, hogy a
látogatás óta is mennyit fejlődött, rója a köröket otthon és egy meglepetéssel
készül nekem. Kitért arra is, hogy fejlesztésre, tornára mennek egy hétre egy
klinikára.
Örültem a remek
hírnek, és annak a kis videónak, amit kaptam mellé. Dotty egy kör után megállt
és üzent nekem. Mosolyogva néztem a képernyőm rám köszönő tündéri hölgyet.
Igen, hölgy mivel Dotty csodás, felnőtt hölggyé érett időközben. Érdekelt,
vajon mivel készülhet nekem. Megírtam a válasz üzenetem és az egyik koncert
helyszínét, Dotty városának a nevére írtam át. Alexa helyeselt.
- Most bemegyek a városba. Van pár
elintéznivalóm. – súgtam Alexa fülébe, hogy a gyerkőcök ne hallják, mert akkor
addig nyúznak, amíg magammal nem viszem őket. Ezt most kivételesen, nem
szerettem volna.
- Redben van. Siess haza és óvatosan vezess.
Csúsznak az utak. – intett óvatosságra a kedvesem és megpuszilta az arcom.
Kilépve a házból, megcsapott a csípős ősz
szele. Fázósan húztam fel a cipzárt a kabátomon és bekapcsoltam a fűtést a
kocsiban.
Egész úton
dúdolgattam az új dalokat. Nagy segítségemre volt a telefonom, amire feltudtam,
venni ezeket a kezdetleges próbálkozásokat. Közben még egy dolog biztossá vált,
meglátogatom Dottyt a kórházban. Így, vettem pár apróságot és meg se álltam a
Klinikáig.
- Jó napot. – köszöntöttem a pult mögött ülő
nővért.
- Jó
napot! – viszonozta. – Miben lehetek a segítségére? – kérdezte.
Bemondtam a nevet és a nővér elkísért egy
oldalszárnyba. Már a folyosón megláttam Dotty édesanyját, aki nagyon nagy
szeretettel ölelt át, mint a saját fiát.
- Dotty, hogy van? – érdeklődtem.
- Remekül. Épp tornán van. De már csak pár
perc és jön is ki. – mutatott egy ajtóra, ami pont velünk szemben volt.
- Úgy látszik, romlik a látásom. – nevettem
fel és akkor néztem az ajtó melletti táblára, hogy Tornaterem.
Amíg kint
várakoztunk, meséltem az édesanyjának a terveimről és három tisztelet jegyet
adtam át neki.
- Dotty nagyon boldog lesz – közölte.
- Biztosan, de egyelőre legyen titok. Mondja
majd neki azt, hogy tornára jönnek, miközben én ott fogom őt várni –
mosolyodtam el, a magam huncut módján.
- Nehéz lesz előtte eltitkolni, mindig megkér,
hogy szerezzek neki jegyet a koncertekre, főleg ha az új – felelte az édesanyja
és rám mosolygott. A szövetség megkötetett.
Nyílt az ajtó és
Dotty első pillanatában lecövekelt.
- Nem rám számítottál? – kérdeztem és szélesre
tártam a karjaim.
Repülve landolt
a karjaimban. Aznap sokáig beszélgettünk, ment a sztorizgatás, készültek a
képek a profi fotóssá avanzsált édesanya által. Nekem viszont indulni kellett
haza. A búcsú, mint mindig könnyesre sikeredett, viszont úgy váltunk el, hogy
még találkozunk. A koncertet hétpecsétes titokként kezeltük az anyukájával. Dotty
szemlátomást fejlődött napról napra, és ez engem boldogsággal töltött el.
Reméltem, hogy az a pár apróság, amit neki vittem további erőt ad majd neki a
folytatáshoz. A kedvence egy kis vörös róka lett. Nem mondom el miért,
találjátok ki.
Sötét volt mire
a házhoz vezető útra rákanyarodtam. Amióta itt éltünk volt egy szokásunk
Alexával. Egy lepkés kovácsoltvas lámpába gyertyát teszünk és kiakasszuk a tornácra,
hogy a hazaérkezőt vezesse. Most is ezt a fényt követve értem haza. Épségben. A
gyerekek aludtak, az asztalon a vacsora mellett egy dobozka várt rám. Mint egy
gyerek karácsonykor izgatottan bontogattam a szalagot és téptem a papírt, hogy
megláthassam azt, amit a doboz rejt. Amikor belenéztem, egyszerre mosolyogta,
kezdtek egy potyogni a könnyeim és kezdtem el remegni. Egy hófehér babacipő
pihent a doboz alján, egy kék kis pillangóval a fűzőjén.
- Édesapa leszel – ölelt át Alexa hátulról és
egy csókot lehelt az arcomra.
- Köszönöm. Annyira, de annyira szeretlek –
ölbe kaptam őt és eltűntünk a szobánkba.
Alig telt el egy
hónap és pár régi zenész haverral elkezdtük az új koncertem. Hatalmas ováció
fogadta, hónapokra előre elkeltek az jegyek. Bár, havonta csak két koncertet
tartottam. Készültünk az áprilisra és vártuk a gólyát a gyerekekkel.
Dottyval és a
szüleivel még a koncertkezdés előtt találkoztam.
- Te aztán átvertél engem – nevetett Dotty miközben
egy percre se engedett az öleléséből.
- Nem voltam egyedül. Volt cinkosom –
kacsintottam az édesanyjára.
- Na, igen anya – felelte.
Fergeteges show
sikeredett az estéből, az ajándékomnak is nagyon örültem. /Nem árulhatom el mi volt az de Dotty jól kitalálta, még csereberélni
is sikerült vele. Micsoda üzleti tehetség lapul benne. J
/
Megegyeztünk
közösen, hogy a karácsony második napját Kálán töltik el, velünk. Lesz mit
mesélnem nekik. Főleg az eljövendő áprilisról. Dotty örülni fog, hogy egy újabb
apróságra vigyázhat.
Ez lett volna az
a történet, amit nekem kellett leírnom. Az okát is tudjátok miért. Alexa
várandós és pár napot a kórházban tölt, mivel hosszú az ünnep és nem akarunk
bajt. Nekem lassan mennem kell. A házat szépen átrendezték a gyerekek nekem,
amíg írtam, sebaj, nem fogok unatkozni amíg, alszanak. J
Most nem várunk
haza senkit, mégis kiakasztom a kis lámpást. Ki tudja, kinek mutat utat még a
sötétben.
Jó éjszakát,
innen Káláról.
Zolta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése