Testvéri Világ I. - Negyedik fejezet

IV.-Fejezet

Örök ”zöld” emlékek

„Százféle cél..De ki emberként él
Az Emlékek Völgyébe ér
Vár ránk a völgy. Ez a szépséges föld

Karjába zár, testet ölt. Nem vehetik, el
Nem téphetik szét. Őrizd a szív rejtekén”

/Ossian: Emlékek Völgye/

Miami

Március 25.-e. Ez volt az a bizonyos nap. Akárkivel találkozott az ember és elegyedett beszédbe vele vagy épp Tv-t nézet vagy csak a rádiót kapcsolta be mindenhol és mindenki vezető hírként beszélt eme ominózus napról.

Ezzel a kísérleti robbantás sorozattal kívánta prezentálni az Egyesült Államok, hogy milyen erő birtokában is vannak. Prezentáció volt ez az összes országnak a világon, mivel is néznek szembe, ha szeretett hazájukra támadnának. És az egész lakosságnak bizonyítani akarták, megtudják védeni őket egy esetleges támadás esetén.

Nem is a szándékkal volt a baj, hisz mi nemesebb cél vezérelhetné egy ország vezetőit, mint saját népük és hazájuk védelme, hanem azzal, ahogyan ezt elérni kívánták.

A szándék önzetlen volt, de a ködfüggöny mélyén még csak nem is derengett fel a leendő jövő képe. A függöny még nem gördült fel a következő kor színpadán. Így senki nem láthatta azt a borzalmat amit a jövő tartogatott számukra.

Az intézmény vezetője arra a hétre, hogy enyhítse a nyomást és feledtetni próbálja a diákokkal az előttük álló napot, kirándulásokat, múzeumjárásokat, színházi előadásokat és még számtalan programot szervezett számukra. Az iskolai tanítás keretén belül.

Ezeknek persze Jasmine és Jacob örül a legjobban. Mostanában egyre több időt töltöttek együtt, sőt ha úgy alakult még a hétvégéket is együtt töltötték. A tengerparti séták mindennaposak voltak. Mindketten imádták az éltető nap melegét érezni, ahogy simogatja bőrüket és a néha, néha feltámadó enyhülést adó szellőt. Ha épp nem fürödtek vagy Jacob nem szörfözött mivel kedvenc sportjai közé tartozott, akkor egyszerűen csak ültek a puha, hófehér homokos tengerparton és beszélgettek. Igen Jacob szeretett szörfözni. Szerette érezni azt az erőt, ami hullámról-hullámra segíti őt előre ő mégis képes ezt az irdatlan erőt uralni és a hullám felszínén maradni. Jasmine ilyenkor a partról követte az ifjú titánt amint megküzdött az olykor több méter magas víz képezte tajtékokkal. Aggódással telt meg szíve amikor Jacob elveszette uralmát a víz és deszkája felett és egyenesen a tenger markába került.

Persze mindig sértetlenül ért partot. Egy csöndes délután tanulás után a partra tartottak. Jasmine kézen fogta a fiút és lassan, andalogva haladtak a part felé. Jacob ekkor megérezte a lány aprócska rezdüléséből, hogy legbelül valami nagyon komoly problémával viaskodik. Ahogy a lány szemébe nézett látta szemei könnyben úsznak. Meg akarta kérdezni mi nyomasztja ennyire, de tudta később lesz erre alkalmasabb pillanat is. Így aztán hagyta őt hátha kissé megkönnyebbül, mert a sírás sokszor segíti át az embert a nehéz lelki viszontagságokon.

 - Nem lenne kedved inkább fagyizni vagy egy sütire? – tette fel kérdését Jasmine-nek. Remélve, hogy majd megnyílva neki elmondja szíve bánatát.

 - Jó lenne. Menjünk. – felelte az ifjú hölgy, hangjában felismerhetően a szomorúság jegyeivel.

Egy tengerparti kis olasz fagyizóba tértek be. Még nem jártak itt előtte, bár mindketten sokat jártak erre, ez a hely valahogy mindig elkerülte a figyelmüket.

Egy csendes a partra néző kis sarkot választottak. Közösen rendeltek egy fagylaltkelyhet, aminek érkezéséig csöndben nézték egymást. Mindketten próbálták egymás szeméből kiolvasni mi is járhat a másik fejében. A pincér hölgy megérkezett a kehellyel majd a szokásos kérdése után, hogy

  - Parancsolnak még valamit? 

 - Nem, köszönjük. – köszönte meg Jacob.

A pincér hölgy távozott.

A csend kezdett fájdalmasan hosszúra nyúlni így Jacob magához ragadta az irányítást. Mérlegelte magában a dolgot majd elhatározta szép lassan kifürkészi mi bántja Jasmine-t.

 - Egész jó így a suli, hogy mindenhova mehetünk tanítási időn belül. – mosolyodott el.

 – Mindezt legálisan. – majd kérdőn fordult a lány felé.

 - Igen ez tényleg jó. – szólt a lány szinte suttogó válasza.

 - Várod a Washingtoni nagy kirándulást? – próbálta beszédre bírni.

 - Várom. – hangzott megint csak az egyszerű válasz.

 - Nem bírom ki, hogy így látlak, mi aggaszt? Kérlek, nekem elmondhatod. – adta fel a harcot Jacob.

 - Semmi, semmi. Tényleg hidd el. – próbált hárítani Jasmine.

 - Tudom, nem rég ismerlek csak, de látom, amit látok és ma egészen más vagy. Könnyes a szemed, érzem a fájdalmat a hangodon. Tudom, hogy bánt valami nekem ne mond, hogy semmi. – vette kissé rámenősebbé a figurát.

 - Tényleg bánt valami. – adta meg magát Jasmine. Tudta neki bármit elmondhat. Ő nem fogja kinevetni vagy bolondnak nézni. Mindig mellette fog állni és támogatja majd. Mindezt annak ellenére érezte, hogy alig pár hete ismerte meg a fiatalembert.

 - Hallgatlak. – biztatta Jacob a folytatásra majd támogatólag átnyúlt az asztal fölött és megfogta a lány kezét.

Jasmine ilyen biztonságban még nem érezte magát.

 - Szóval múlt héten volt az a bejelentés a suliban. – kezdte el.

 - Igen. – figyelte érdeklődőn Jacob.

 - Hazaérve megkérdeztem a szüleimet őket is tájékoztatták-e a nyilatkozatról a 
munkahelyükön. Mire azt felelték, természetesen.

 - Akkor jó ti is biztonságban lesztek. - Mondtam nekik megkönnyebbülve. De, de…. – a lány szemeit megint ellepték a könnyek, és mint a nyári eső záporozni kezdtek.

 - Ne sírj, kérlek! – ült át a lány mellé megnyugtatólag átölelte a vállát.

 - Azt mondták a szüleim őket nem érdekli mivel biztos nem lesz baj így nem fognak elbújni senki és semmi elől. Én szeretem őket és rosszul esne, ha bajuk történne. Nem akarom elveszíteni őket. – hangja elcsuklott és szabad utat engedett a sírás fojtogató hatalmának. Egész testét rázta a sírás, mint a viharos szél a fák koronáit.

Jacob tudta a szavaknak itt már nincs ereje, felesleges lenne bármit is mondania. Semmi nem segítene. Így csak óvón és féltőn átölelte a lányt. Már tudta mi nyomasztja a lelkét.

A fagylalt érintetlen maradt, Jacob kifizette a számlát majd távoztak. Hazafelé hosszú sétát tettek a parkon át, gyönyörködtek az élet szépségeiben, amit a földnek adott.