Novella vagy amit akartok 4.


Mosolygó esőfelhő



Szomorú, hideg ősz köszöntött a kisvárosra. A helyi kórház épülete, egy ódon valaha főúri kastély volt. Falait már kikezdte az idő vasfoga és belül is felütötte fejét az enyészet. Ezen az estén egy fiatal hölgy esett be az ajtaján. A blúza teljesen át nedvesedett, a hajából csöpögött a víz. Egyik kezével tompította az esést, miközben a földre zuhant, a másikkal a hasát tartotta. Várandós volt. 



Az egyik nővér, hordágyat hozott a másik orvosért rohant. Az eső még jobban kezdett esni odakinn, még szomorúbb hangot adva a szülőszobában történteknek. Az édesanya sajnos perceken belül meghalt, a belső vérzés miatt. A babákat épphogy megtudta menteni az orvos. A két kislány egyike nagyon betegen született, alig maradt egy százalék esélye az életre. Mindezek ellenére egymás mellé kerültek az inkubátorban. Az erősebbik átölelte kishúgát. A nővér, aki látta a pillanatot alig akart hinni a szemének, mégis igaz volt, ami akkor ott történt. 

A pillanatot egy fényképen örökítette meg, amiből a helyi újságban csupán egy pár mondatos hír született. A lapok megsárgultak és az idő homályába vesztek. Hanna és Hope, így nevezték el őket a nővérek. Az egyiküket édesanyjuk után. Hanna azonnal várólistára került míg Hope szépen kezdett fejlődni. Úgy látszott testvére közelséget erőt öntött Hannába. Eközben a rendőrséggel karöltve a kórház elkezdte keresni a hozzátartozókat, de mivel az édesanya keresztnevén kívül semmi nem állt rendelkezésükre, nevelőszülőt kerestek Hope számára. Hamar jelentkezett egy idősebb házaspár, akik ideálisnak tűntek, és mint kiderült azok is voltak. 

Hanna, alig egy hónap múlva donor szívet kapott és újabb három hónapos kórházi kezelés után, neki is új otthont kerestek. Bár a kórház nem szerette volna a testvéreket szétválasztani, Hope nevelőszülei nem tudták vállalni a beteg kislánnyal való állandó törődést. De így is mindkét kislány, gyönyörű és okos kamaszlánnyá vált. Sokat érezték, azt mintha hiányozna lelkük egy darabkája, de erre ott volt a magyarázat. Hisz tudták, igazi édesanyjuk már angyalként vigyázz rájuk, édesapjuk pedig soha nem került elő, testvérük pedig soha nem volt. Illetve…

Így telt el tizennégy év. Napfényes mégis már hűvös szél bujkált a házak között, az ősz kopogtatott a kisvároska házainak ajtajain. Két házban is, gimnáziumba készülődtek. Ha valaki egyszerre hallotta volna a párbeszédeket azt hitte volna, képzelődik. Mert szó szerint ugyanazokat a szavakat hallotta volna mindkét részről.

 - Anya! – kiabáltak le az emeletről.

 - Hanna, Hope! – válaszoltak az édesanyák vissza.
 És a szokásos folytatás. – Hol a blúzom? – Hol a kedvenc farmerom? – Anya, befonod a hajam? – Tetszeni fogok vajon a többieknek? kérdések végtelen sorozata.

Eközben George, a helyi levéltárba tartott. Mint minden egyes nap munka után. Szinte megszállottan nézte át az újságokat kutatva szeretett hitvese és talán még élő gyermeke után. Amikor azonban a helyi és országos lapok sem vezettek eredményre, elkezdte más városok, falvak újságait kutatni. És pont egy ugyanolyan őszi napon valamire rábukkant. Egy fényképre egy helyi kisváros lapjában. A szíve hevesebben kezdett verni, mint valaha. A cikk egy beteg kislányról és annak ikertestvéréről szólt, aki a szeretett erejével életben tartotta beteg testvérét, amíg annak donort nem találtak. Gondolatai hevesebben cikáztak a fénynél is. Neki csak egy gyermeke van, de mi van, ha mégsem, mi van, ha ezek Hanna és az ő gyermekeik. Hanna és Hope, olvasta. Ez is egyezik. Aztán felnagyította a képet, hogy jobban lássa a részleteket a megsárgult oldalon. 

Az inkubátor tetején, ott volt a szívecskés nyaklánc, amit ő vett Hannának az első évfordulójukra. Akkor már tudom hova tűnt el azon az estén. Merült el a gondolataiban. „Nem lett volna szabad elengednem. De itt a munkám. Persze, vele kellett volna tartanom. Főleg, hogy a vakvilágba küldte folyton a főnöke. – Majd hívom, melyik napon, melyik városban legyen. – hallotta a telefonban Hanna főnökének a hangját, melyek most is visszahangzottak a fejében. Sose tudhattam épp honnan fog felhívni. Könyörögtem neki, hogy a hetedik hónapba, már ne utazzon sehova, de hajthatatlan volt. – Majd hívlak szerelmem, ha megérkeztem, hogy épp hol is vagyok. – hangzottak Hanna utolsó szavai férjének, mielőtt kilépett a ház ajtaján. Az a hívás, sose érkezett meg. De most végre rábukkantam. Drága szerelmem, bocsáss meg nekem.” – szemét elhomályosították a könnycseppek, amelyek végiggördültek az arcán. Átkellet gondolnia a dolgokat, túl sok volt ez így több év után. Így kerülő úton a parkon át sétált hazáig. 

Eszében már a következő lépést fontolgatta. Mégse állhat egy tizenéves kamasz elé, hogy bocs én vagyok az eltűnt édesapád. Arra jutott, hogy a nevelőszülőknél kezdi a sort. Az álmos kisváros, Carrington, még csak ébredezett hajnalban, amikor George kocsija begurult a családi ház elé.

 – Ki az Peter? – kérdezte Fanny a férjétől, aki hallotta a motorzúgást a garázsfelhajtó felől.

 – Biztos nem ismerős erre felé. – mondta Peter és kabátját magára véve, kilépett a tornácra.

 – Jó reggelt. – köszönt George. – George Artmenson vagyok. –mutatkozott be.

 – Jó napot! – köszönt vissza Peter. Ön ugye színész? – kérdezet vissza.

 – Igen. – hangzott a válasz. Tudna nekem segíteni? – kérdezte Georget.

 – Gondoltam, hogy eltévedt. – mosolygott rá. – Tehát, miről van szó? – kérdezte Peter.

 – Hanna Wisht keresem. – felelte, nagy meglepetésére.

 – Ő a lányom. Mit szeretne tőle? – kérdezte, egyszerre dühösen és érdeklődően.

 – Kérem, fontos lenne. – kezdte – De, nem beszélhetnénk meg odabenn? –kérdezte George.

  – Fáradjon, be. Kérem. –invitálta Peter. – Elnézést az illetlenségemért.

  – Ő Fanny a feleségem. Kérem, foglaljon helyet. – kínálta hellyel a neves színészt, akiről fogalma sem volt miért keresi pont az ő lányát.

  – Hozhatok, esetleg valamit inni? – kérdezte Fanny. – Teát, kávét, esetleg narancslevet?
  
 – Nem, nem köszönöm. –hangzott a válasz. – Hanna miatt vagyok itt. – kezdett bele abba, amit még nem is tudott, hogy fog elmondani.
Peter és Fanny vele szemben foglaltak helyet a kanapén. Várták vajon mi lehet az a fontos dolog, amiért egy ilyen híres ember személyesen keresi fel őket az otthonunkban.

– Nos, a történetek tizennégy éve kezdődött.  – indította el George azt a lavinát, mely megállíthatatlanul vonta be a két szülőt. Beszélt, szerelemről, boldogságról, feladott álmokról és nagy reményekről. Mesét, magukról, ami a főiskolán kezdődött és azt hitték örökké tart, amibe az élet a legdurvább módon nyúlt bele. Elvette azt, akit szívből szeretett és azt a kicsike csodát, akit sosem láthatott. Vagy talán csodákat. Teltek az órák, odakinn hamarabb sötétedett, és az iskolabusz épp megállt a ház előtt. A házaspárban viszont ekkora már szemernyi kétség sem maradt a felőle, hogy Hanna édesapja George.

 – Sziasztok!   – köszönt Hanna.

 – Én nem is zavarok tovább.   – állt fel George. Tudta, a tényeket majd a szüleinek kell elmondaniuk Hannának. Eltelt jó pár hét. George a munkába temetkezett, mint mindig, ha nyomasztotta valami. Hope szülei is hasonló kihívással néztek szembe. Egy jó pár hónappal később, épp premierre készülődve, George az öltözőjében vette magára a jelmezét, amikor megkopogtatták az ajtót.

 – Máris? – kérdezte, azt gondolva az ügyelő az.  – Nem művész úr! Várják önt odakinn.  – válaszolta egy hang.

 – Ki az?  – kérdezett vissza, de akkora már senki nem volt odakinn.

Így elindult az előtér felé. Két család várta. Hanna és Hope a családjukkal. Ők már tudták, hogy egymás ikertestvérei, őket látva az embernek szemernyi kétsége se támadt. Bár két merőben ellentétes személyiséggel rendelkeztek, külsőre olyanok voltak, mint két tojás. Talán Hanna picivel kisebb volt, de ez ilyen nagy betegség után nem volt furcsa.

 – Jó napot! – köszönt George minkét családnak. A családfőkkel kezet fogva.

 – Megjöttek a vizsgálat eredményei, erről szeretnék önnek beszélni. – felelte Hanna édesapja, akivel kicsit közelibb kapcsolatot ápolt a színész.

– Üljünk le talán oda.  – mutatott egy kényelmes sarok felé a tükrökkel teli terem egyik sarkába.  – Parancsoljanak. – invitálta őket előre, és a két lány vállát átölelve ő is elindult utánuk.
Amint helyet foglaltak, előkerültek az orvosi papírok. Mindkettőn ugyanaz a mondat szerepelt. Az eredmények 99,9%-ban, azt bizonyítják, hogy *itt a lányok neve szerepelt* édesapja, George Artmenson.

– Tehát igaz, végre előkerültek a kislányaim. – küzdött a könnyeivel az igazi édesapjuk. – Köszönöm édes istenem, hogy visszaadtad őket nekem. És köszönöm Hanna egyetlen kincsem, hogy vigyáztál rájuk eddig és most visszavezetted őket hozzám. Köszönöm neked. – suttogta és szabad utat engedett végre a könnyeinek.

 – Édesapa. – mondta egyszerre Hanna és Hope és átölelték Georgeot.

A beszélgetés aztán folytatódott. A nevelőszülők, boldogan meséltek az első lépésekről, a legelső szavakról, Képek százai kerültek az asztalra, édesen mosolygó babákról. Hanna és Hope ezúttal nem bánta, hogy a babafotóik a beszélgetés tárgyai.
A lányoknak ettől a naptól kezdve két családja lett illetve három, mert a színház minden dolgozója megszerette a kissé cserfes lányokat. Hanna, követte édesapját a színpadon. Attól a naptól kezdve, ahogy belépett az ajtaján érezte, ez lesz a második otthona. Első szerepét, Júliaként édesapja a nézőtérről izgulta végig és büszkén feszített, amikor vastapssal jutalmazták az előadást az emberek. Hopeot nem vonzotta a rivalda fény, ellenben a jelmezek és a jelmezek világa annál inkább. Elsőrangú munkáit a külföldi szakma is elismerte, édesapja nem kis büszkeségére.

Az évad végén díjazták a szakmát. Díj járt a legjobb színésznek, a legjobb tervezőnek még az öltöztetőnek is. Legjobb színész díjat kapott George, a legígéretesebb ifjú színésznő Hanna lett és Hope pedig külföldi tanulmányutat nyert. A nézőtéren a két család, gratulált egymásnak a lányokhoz, és tudták ez már nem csak az ő érdemük. Amikor George átvette a díjat, és az emelvényre lépett, megköszörülte a torkát ész csak ennyit mondott.

 – Köszönöm a díjat, leginkább azoknak, akikre ennyi éven át vártam most már tudom, nem hiába. – Hanna, Hope ez nektek szól.
Nem voltam ott mikor ti születettek,
de tudom, az enyémek vagytok, hisz másé nem lehetek.
Belsőmben érzem azt az erőt,
mely hozzám köt titeket, s nem enged el többé.

Itt vagyunk mi hárman, ti meg én,
nem választhat el senki e földtekén.
Nem választhat el szomorúság, bánat,
legyőzünk, mindent mi közénk állhat.
Hanna és Hope megkarolták édesapjukat, lesétáltak a pódiumról, és a függöny legördült.






Megjegyzések

Népszerű bejegyzések